Egy mese, egy igaz történet olyan számomra, mint a varázsvilág kapuja, mely mindenki előtt kinyílik, ha mesél. Ilyenkor beléphetünk a mese élő valóságába, egy csodálatos létállapotba. Segítségével kibogozhatjuk életünk összekuszálódott szálait, kiemelkedhetünk szorongató mindennapi valóságunkból és átléphetünk egy tisztább, angyali lélekvilágba. Ezért szeretek mesélni. Mesélek hát...
A rózsamadár legendája
Ez a történet egy különös madárról szól, akinek utódai még ma is élnek. Akkoriban a feketén csillogó tollú madarak félelmet keltettek a babonás emberekben. A mi madarunk nem hasonlított rájuk. Fekete tollruháját megőrizte ugyan, de a fején bóbitát hordott, és volt egy rózsaszínű mellénykéje is, mely már szinte fehéresnek tűnt, annyira elütött fekete testétől. Csőre és vékonyka lába pedig narancsszínűnek látszott.
Történt egyszer, hogy ez a szép, okos madár elszenderült, és egy csodálatos fehér galambról álmodott. Amikor eljött a harmatillatú reggel, felébredt, majd inni tért. Szomorúan látta a víztükörben feketén csillogó fejét. Elfogta a sóvárgás egy szép, fehér tükörkép után. Gondolta, felszáll a Naphoz, majd megkéri, hogy szolgálataiért cserébe ajándékozza meg a fehér arc szépségével. Hiába marasztalták az övéi, hamarosan útra kelt.
Nagyon magasra szállt, fényes tollait a Nap heve szüntelenül perzselte. Teste egyre tikkadt, de rózsaszárnyai kibírták a nagy melegséget. Fáradtan érkezett a Nap házába, és szerényen bebocsátást kért. Az égi méltóság fogadta őt, majd meghallgatta kérését, de segíteni nem tudott.
- Sugaraim mentén eljutsz a Holdhoz, őt keresd!- mondta szánakozva, amikor rápillantott a csapzott kis madárra.
Újra fáradságos repülés következett. Sokszor még az égi ösvény is eltűnt, de a Nap rávilágított az útra, így a rózsamadár hamarosan elérkezett a Hold házába. A Hold nagyon kedvesen fogadta. Meghallgatta, majd megbízta három próbával. Először az udvarát kellett tisztán tartania, majd meg kellett tanulnia az égi hárfa használatát. A Hold zenéje elkápráztatta a kis rózsamadarat. Öröm és bánat hullámzott e csodálatos napokon szerte a világban. A harmadik próba, a Hold szivárvány ruhájának elkészítése volt, amit csak nagyon tiszta időben láthatunk olykor- olykor a földről is. Egyszer aztán azt mondta a Hold a kis rózsamadárnak:
- Most már ügyes vagy, és hamarosan letelik szolgálatod ideje. Még csak egy feladatod van hátra, el kell menned a szelek országába az égi kristályért. Ha ezt is megteszed, akkor teljesülhet a vágyad.
A kis madár fáradtan pillantott rá, de ennek ellenére nem panaszkodott, mert a Hold szelíden biztatta. Még az ezüst sugarait is a kis madárnak ajándékozta. Az megköszönte az ajándékot, és a bóbitájába fonta. A sugarak felmelegítették és megvilágították gyenge testét. Erőre kapott és felrepült. Nagyon sokáig szállt, szinte már nem is repült, hanem úszott az ég tengerén. Szárnyait a fáradtságtól alig tudta mozdítani, csak az ismeretlenség szelei repítették tovább. Így érkezett meg Szélországba.
Különösen távoli helye volt ez a világnak. A szelek alakították ki az itteni táj csodálatos formáit, tereit, kristályosan csillogott minden, a fények játékosan tükröződtek a köveken. A kis rózsamadár sokáig egyedül érezte magát, de később magához hasonló barátokra, lelkekre talált. Ennek nagyon megörült, és bizony belefeledkezett az idő múlásába. De ekkor megszólalt benne egy hang, a hazatérés hangja. Feleszmélt, eszébe jutott az égi kristály. Barátai segítségével hamarosan rátalált, és visszaszállt vele a Holdhoz. A Hold éppen rejtőzködött, várakoznia kellett. Eközben gondolatai a kristálytiszta szép ország körül jártak. Amikor pedig eljött az ideje, beszélt a Holddal, aki figyelmesen meghallgatta, majd így szólt:
- Jól teljesítetted a szolgálatodat, most már nyugodtan hazatérhetsz. Tessék, itt az égi kristály is, használd szíved szerint, a tied.
- Nagyon köszönöm - sóhajtotta a kis madár és szívére helyezte a kristályt.
Édes álom nehezedett rá, és amikor felébredt, újra az övéi vették körül. Csupa rózsás szárnyú madár repkedett körülötte, sőt még távolabbról is eljöttek, hogy megcsodálják a nagy utazót, aki hazaérkezett az álom tengerén. Boldogan mesélt égi utazásairól, új barátairól, szép tájakról, s mivel a Hold ajándéka még mindig ezüstösen csillogott a fején, madártársai áhítattal lesték minden szavát. Amikor pedig megszomjazott és inni tért, a víz már egy fénylő fehér arcot tükrözött vissza. Fehérbe öltöztette a nagy utazás, és az utódai még mai napig is mesélnek egy csodálatos kis madárról, aki megjárta a kristálytiszta Szélországot.
Ny. I. 2009. október
Ny. I. 2009. október
A táltos
(igaz történet alapján)
(igaz történet alapján)
Szikrázó fény simogatta a reggeli fákat, és egy pillanatra elmerengtem az aranyló lombok láttán. Milyen szép ez a reggel! Emlékszem gyermekkoromban is mennyire szerettem ezeket a mély színeket az ég kékjében, és a levelek megannyi sárga árnyalatában. Az emberek is vidámabbak ma, mintha nem sietnének annyira, mint máskor. Egy erősebb fuvallat megmozdította a vékony ágakat, majd lerázta a gyengén kapaszkodó leveleket. Megnyújtottam lépteimet, és igyekeztem új munkahelyemre, az óvodába. Tudtam, a kicsik már nagyon várnak.
Amikor beléptem, apró ölelő karok fogadtak, de az egyik kislány sírt. Pici termete ellenére hangja meglepően erősen, már-már öblösen zengett. Még sohasem láttam eddig sírni, de most valami elemi erővel tört fel belőle. Szép kis arcocskáját könny és fájdalom torzította.
- Mi a baj? Mi fáj? - kérdeztem, de ő nem válaszolt.
Az egyik óvónőtől közben megtudtam, hogy egy időskori reumához hasonló betegségben szenved. Két éves sem volt, amikor egy rovarcsípéstől bedagadt a térdecskéje, és ez megváltoztatta későbbi életét. Erős gyógyszerekkel kezelték, de még így is sokszor nagy fájdalmakat kellett elviselnie. Ha bedagadt a kis térde, nem tudott futni, szaladni, és menni is alig.
„Ilyen pici testben hogy fér el ennyi fájdalom? Miért nem tudtak rajta segíteni, hiszen még gyerek? Mi lesz vele később?” - Ezek és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem, miközben törölgettem könnyektől maszatos kis arcocskáját.
- Gyere! - öleltem magamhoz. - Most csak neked rajzolok. Jó lesz?
Bólintott, s mintha szemében a kíváncsiság egy pillanatra feledtette volna gyötrő fájdalmát.
- Mit szeretnél? Rajzoljak szárnyas lovat? - tudakoltam óvatosan, miközben elővettem egy üres papírt.
- Igen, az jó lesz - válaszolta.
- Mi a kedvenc színed? - kérdeztem, majd egy pillanatra becsuktam a szemem. Elképzeltem a szárnyas lovat, amint könnyedén úszik a levegőben a nap felé.
A lilát választotta. Kezem engedelmesen követte gondolataimat, és a papíron hamarosan életre kelt a megálmodott Táltos, a szárnyas ló. Jól sikerült. Rajzoltam hozzá felhőket és aranyló napot is.
- Tetszik? - néztem rá fürkészve.
- Igen - nyúlt a lap után nagy örömmel.
Figyelmesen megnézte, majd megszólalt:
- És én hol vagyok? Rajzolj rá a ló hátára! - kérte egy kicsi sértettséggel a hangjában.
- Ó, ez nekem is eszembe juthatott volna! - bosszankodtam, de inkább magamban. - Mindjárt elkészülök, várj egy kicsit! - nyugtattam, majd újra munkához láttam.
Kibontott hajjal, csillogó szemekkel és gyönyörű hosszú ruhában rajzoltam le. A fejére koronát tettem, és az arcát mosolygósra alakítottam, olyanra, amilyennek sokszor láttam őt korábban. Amikor elkészültem, odatoltam elé a rajzot.
- Tessék, színezd ki! A tied.
Boldog öröm suhant át az arcán, és én tudtam, hogy ez alatt a pillanat alatt messze járt a fájdalom.
A következő napokban máshová hívtak, így nem találkoztunk. Hamarosan azonban újra visszakerültem a kicsikhez. Az ajtóban ő fogadott. Barna, nagy szemeivel rám pillantott, és csak ennyit mondott:
- Hiányoztál.
Ny. I. 2011. március
Átváltozás
Valamikor nagyon, nagyon régen, ott ahol a hajnal bíborszínnel üdvözölte a reggelt, a világ közepén állt egy hatalmas tölgyfa. Gyökerei a mélybe hatoltak, ágai pedig a csillagokig nyúltak. Szellő cirógatta, pajkosan megforgatta, majd könnyedén átsuhant lombjai között.
Ennek az öreg tölgynek a gyökerénél, az alsó világban éldegélt egy kis kukac. Sötét magányában egész nap csak rágta, kínozta az öreg tölgy gyökereit, míg egyszer csak akkorát talált harapni a fába, hogy mind a hét világ beleremegett. A tölgy fájdalmában így kiáltott:
- Kis kukac, ne okozz ekkora szenvedést!
Ez a hang lehatolt a sötét mélység világába, meghallotta még a kis kukac is.
„Ó, jaj! Mekkora fájdalmat okoztam mohóságommal! Bocsánatot kell kérnem érte!”- szólalt meg benne a lelkiismeret hangja.
Kis szívében hatalmas vágyakozás ébredt, hogy feljusson a felső világba, és megkeresse a hang forrását. Elindult hát, s amikor hosszú, küzdelmes kapaszkodás után végre kijutott a mélységből, elvakította a középső világ fényessége. Sok időbe telt, mire észrevette a tölgyfa barázdákkal borított öreg törzsét.
Gyanútlanul mászott rajta egyre feljebb, egyre magasabbra, de hirtelen egy fájdalmas csípés megállította. Megdermedt, majd rémülten húzódott a kéreg rejtekébe. Szerencséje volt, a fát tisztogató fakopáncs jobb falatra talált, így nem bántotta tovább. A nap már alacsonyan járt, amikor összeszedte bátorságát, és félszegen előmerészkedett.
Csodálatos zene vonzotta egyre magasabbra az alsó ágak közé, ahol a napszentület aranyló fényei fürösztötték az öreg tölgy koronáját. A csalogány énekelt ilyen szívbe markolóan, varázslatos hangjával búcsúztatva a napot. Ez teljesen elbűvölte, megérezte, hogy ez a kis madár nem fogja bántani, ezért tőle kért útba igazítást:
- Nagyon messziről jöttem, és a tölgy hangját keresem. Tudnál segíteni? - kérdezte reménykedve.
- Menj mindig felfelé, a középső ágak mentén - mondta a csalogány. - A tölgy mindig beszél, csak nyisd ki bátran a szívedet! Megérzed üzenetét, ha fújdogál a szél az ágak végén, ha megzörrennek a levelek, és ha szemerkél az eső, csak figyelj!
A kis kukac még sokáig beszélgetett új barátjával, hallgatta gyönyörű énekét, de kis szívében érezte a felső világ hívását. Így hát elbúcsúztak egymástól, és elindult a kijelölt úton az egyre vékonyodó ágakat követve.
Amikor felérkezett a tölgyfa tetejére, hirtelen elfogytak az utak. Se előre, se hátra nem tudott már menni, egy furcsa légüres térben találta magát. A szellő ringatásában még hallotta az öreg tölgy suttogását, a levelek halk zizzenését, látta a felröppenő pillangók könnyed táncát, s mindez teljes lényét kitöltötte vágyakozással.
„Bárcsak én is pillangó lehetnék! Bárcsak én is ilyen könnyedén röpködhetnék a széllel ölelkezve, szabadon!”- gondolta, majd görcsösen a legfelső ágba kapaszkodott.
Még egyszer utoljára felnézett az égre, az egyre sokasodó, fel-felvillanó csillagokra, majd apró szíve minden erejét kioltotta egy utolsó dobbanás. A mély nyugalom varázslatos álmába merült. Sűrű burok ereszkedett le rá, mely egyre nehezedő páncélként fonódott gyenge teste köré. Az átváltozás különös világában még az idő is feloldódott, semmivé foszlott.
De egyszer csak megtörtént a csoda. A tölgy hangja, akár a csillagokból jövő zene, mintegy varázsütésre felébresztette hosszú, mély álmából az átváltozott kis kukacot, a gyönyörű pillangót, kinek szárnyát a hajnal első sugarai szárították, melengették. Az új pillangó szelíden megérintette, körbetáncolta az öreg fa ágait, mintha csak bocsánatot kérne tőle. A tánc dallama, a mennyei fényár csodálatos ragyogása messze, messze röpítette, fel egészen a hajnalcsillagig és tovább, a csillagok ösvényén át az örök fény felé.
Ny. I. (A férjem ötlete alapján írtam, 2011. július 9-én.
Köszönet érte.)
Szélcsengő
(igaz történet alapján)
Ezen a nyáron bőkezűen mérték az égi áldást, gyakran és sűrűn kaptunk esőből és hidegből is egyaránt. Szürkén gomolygó hatalmas ezüstszélű felhők takarták el a napot, az emberek fáztak, és behúzódtak lakásaikba. Az utcák elnéptelenedtek, még az élet is megszűnt egy időre.
Nagyon gyakran nélkülöztünk akkoriban, s egy váratlan kiadás bizony komoly fejtörést okozott. Kislányunk kinőtte a régi cipőjét, a víz befolyt a gyenge ragasztások között. Nem vitás, új cipő kellett a régi helyett. Nyáron az olcsóbb boltokat telerakták kellemetlen szagú, hivalkodó díszítésű műanyag szandálokkal, papucsokkal, nem volt könnyű egy egyszerű, strapabíró zárt cipőt találni. Éreztem, hogy kicsi lányom nem fogja sokáig bírni a vásárlással járó nézelődést, járkálást, ezért igyekeztem olyan helyre vinni, ahol már korábban is kaptunk megfelelő cipőt. Most azonban nem szegődött mellénk a szerencse, üzletről üzletre mentünk, sikertelenül.
Lányom hamarosan kimerült, és egyre nyűgösebb lett. A fáradság és a hiábavaló keresgélés lassan rajtam is meglátszott. Lemerülten igyekeztem megakadályozni, hogy ne követelődzőn, és ne akarjon cipő helyett holmi felesleges csillogó-villogó apróságot vetetni, aránytalanul magas áron.
Az utolsó boltban sem találtunk megfelelő cipőt, így aztán lassan megadtam magam. Megbeszéltük, hogy egy olcsó ajándékot választhat magának. Nagyon megörült, és azonnal előre szaladt nézelődni. Utána siettem, s láttam, hogy izgatottan bogozgat valamit.
„Mi lehet az?”- gondoltam magamban, és közelebb mentem hozzá.
Egy nagyon kicsi, apró szélcsengő összegabalyodó delfinjeit próbálta széthúzni, kibontani. Azon iparkodott, hogy megszólaltassa új szerzeményét.
- Anya, nézd mit találtam? - mutatta lelkesen. - Ugye nagyon szép?
Fürkésző tekintettel nézett.
- Mutasd egy kicsit! - kértem. - Hadd nézzem meg! Valóban szépek, de figyeld csak, ez szebb színű! Halványabb és áttetszőbb, mintha üvegből lenne - mutattam egy másik dobozban lévőre, s közben lopva meglestem az árát is.
Nem volt drága.
- Kicserélheted anya, ha az jobban tetszik neked! - közölte, korához képest nagyon éretten.
Mindig ilyen volt, már kicsi korától kezdve ragaszkodó, de érvekkel meggyőzhető. Sokszor meglepődtem, mennyi bölcsesség rejlik benne.
- Megvesszük anya? Ugye megvesszük? - kérlelt, és amikor beleegyezően bólintottam, boldogan ölelt magához.
Végre a kezében tarthatta a delfines szélcsengőt. Óvatosan, majd egyre bátrabban rázta meg őket, s hallgattuk amint összeverődtek a kicsi fém rudak, először halkabban, majd egyre hangosabban.
Otthon azonnal eldicsekedett a tőlem kapott ajándékával, de apa nem osztotta felhőtlen örömét.
- Az ablakba nem teheted kislányom - jelentette ki ellentmondást nem tűrően -, mert zavar munka közben! Nagyon éles a hangja. Nem vettétek észre?
Ezt inkább nekem mondta, de érzékeny kislányunk szája már-már sírásra görbült. Szerettem volna menteni a helyzetet, ezért a konyhaajtót ajánlottam, de itt sem volt megfelelő.
„Most mitévő legyek?”- tanakodtam magamban.
Éreztem, hogy nem hagyhatom csak annyiban, mert ha most nem segítek, akkor hamarosan kitör belőle a sírás, és bizony az öröm pillanatok alatt ürömmé változik. Szétnéztem kicsiny lakásunkban, és szemem megakadt az előszoba tükrén, pontosabban egy karácsonyi angyalon, melyet még a múlt télen ragasztottunk a tükörre. Nem tudtam megválni tőle, hiába múltak el az ünnepek. Lakásunk dísze maradt egész évben.
- Ide tehetjük - mutattam a tükörre -, ez jó hely lesz itt.
- De anya, itt nincs szél! - nézett rám kis kincsem, sírással küszködve.
Nagyon megsajnáltam.
- Tudom kicsim, itt valóban nincs, de olykor-olykor ide is betévedhet egy, ha nyitva hagyjuk az ajtókat - magyaráztam, s reménykedtem, hogy meg tudom nyugtatni. - Így nem zavarja majd apát sem, és nézd csak, itt nagyon szépen tükröződnek a delfinek is.
Ez hatot, mert lassan megvigasztalódott.
Reggelente gyakran megérintette kis kezével a szélcsengőt, megszámolta a megszaporodott delfineket, s amíg hallotta a csilingelő hangot cinkosan rám mosolygott. Az angyalos tükör pedig, mint a visszhangnál, többszörösen visszaverte szélcsengőnk hangját, de az is lehet, hogy a szél incselkedett, és zenélt halkan, majd egyre hangosabban, hogy pajkos mosolya egész nap velem lehessen.
Ny. I. 2011. október 11.
